Olvasnivaló

Dackorszak: véget nem érő viták sorozata reggeltől estig. Küzdelmes mindennapok jellemzik ezt a korszakot (is), s lássuk be, sokszor magunk sem tudjuk, mit tegyünk, hogyan kezeljük, mit engedjünk, vagy éppen mit tiltsunk meg gyermekünknek, hogy újra helyre álljon a családi béke. Aggódunk, hogy jól neveljük-e csemeténket, nem okozunk-e neki lelki sérülést, ha valamiben rossz döntést hoztunk. A számtalan szakkönyv, fórum és pszichológus-vélemények kicsit még meg is nehezítik az életünket, hiszen végképp tehetetlennek érezzük magunkat akaratos gyermekünkkel szemben. Hol van tehát az arany középút? Mit engedjünk, mit tiltsunk? Hogyan találhatunk újra egymásra gyermekünkkel? Dr. Vekerdy Tamás Tanár úrral beszélgettünk nem csak a dackorszakban alkalmazható „praktikákról”.

Hagyjuk békén a gyereket!

Gyermekem toporzékol és közli velem, hogy ő igenis azt a bizonyos, kinyúlt, régi pulóvert akarja felvenni, mire én: „De hát a nagyanyád vette neked ezt a szép új pulcsit, ezt te kérted tőle, velem is megvetettél egy újat. Két új pulóvered van a szekrényben! Mit mondanak majd az óvodában…”

Ezek azok a küzdelmek, amelyeket nem érdemes elkezdeni – kezdi dr. Vekerdy Tamás. Hagyjuk békén őket ezzel! Először is a gyerekek általában ókonzervatívok, ragaszkodnak a szokásaikhoz, ruháikhoz. Vegye fel nyugodtan a kinyúlt pulóverét. Ha békén hagyjuk, ha egyáltalán nem hozzuk szóba a dolgot, ő fogja elővenni valamelyik új pulóverét egy idő után. Mert azért kíváncsi is.

Ha elhozzuk a gyereket az óvodából, gondos szülőként mindig megkérdezzük:

„Mi volt ma az óvodában?” Mire a gyerek: „Semmi”. 
De nem csak jó szülők vagyunk, hanem ravasz szülők is: „Mi volt az ebéd?” 
Mire gyerekünk: „Nem tudom.”
Hülye a gyerekem? Szerinte semmi nem volt az óvodában és nem emlékszik arra se, hogy mi volt az ebéd?

Tudnunk kellene ilyenkor, hogy mit is közöl velünk a gyerekünk valójában. Lábjegyzet: Sopron környékén nagy felmérésben kérdeztek meg sok száz óvodást, többek közt arról, mi a legjobb az óvodában.
Szignifikánsan első válasz: „Az, hogy anya értem jön!” Most tehát azt mondja nekünk a gyerekünk: „Végre eljöttél értem és most vissza akarsz lökni oda, ahonnan végre elhoztál… Ha én most képi fantáziámmal felidézném, hogy mi volt ma az óvodában, akkor én újra ott lennék. Nem akarok ott lenni. Veled akarok menni az utcán, rugdosni akarom a kavicsokat.” Reméljük, ilyenkor nem mondjuk neki, hogy ne rugdosd a kavicsot, mert nem tudok neked minden két hétben új cipőt venni… Igenis rugdosnia kell azt a kavicsot, a kisgyerek egy örökmozgó, normális kisgyerek a nap végére mocskos és szakadt.

Ha ebben és ehhez hasonló dolgokban – ne guggolj le, ne ülj le, ne mássz fel, stb.- akarunk neki korlátokat állítani, bizony hiba. Örök küzdelem – mondja dr. Vekerdy Tamás. „Ne húzd a terítőt, ne fogdosd a tv-t!” Ne legyen terítő, a tv pedig legyen magasabban. Ezer dologban engedjünk nekik, különösen a dackorszakban, de természetesen van néhány dolog, amiben nem szabad: például mínusz 20 fokban nem lehet a kedvenc saruban az óvodába menni, akkor bakancs kell.

Kevés dolog legyen, amihez ragaszkodjunk, de ahhoz nagyon!

Ilyen például a lefekvés ideje, a napi ritmus és az is, hogy mikor eszünk. Vagy: Én, az anya vásárolok kisfiammal, Misivel. Kijöttünk a boltból, találkozunk a barátnőnkkel, Magdi nénivel. A „Misik” gyűlölik, mikor anyukájuk megáll a „Magdi nénikkel” beszélgetni. Misike egy idő után finoman – szinte simogatásszerűen – sípcsonton rúg minket. Mi próbálunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, hátha Magdika nem vette észre. Ő már persze rögtön észrevette, és már a kárörömet is lezúgatta magában. A következő rúgás már nem ilyen finom.

Nem. Már az első, még szinte simogatásszerű rúgásnál azonnal leguggolunk Misikéhez. Megfogjuk a karját és azt mondjuk: „Misi, nem!” Csend. „EZT NEM!”. Csend. És nézünk rá. Nem mondjuk, hogy kisfiam, nem verjük, nem rugdossuk a szülőket, hogy képzeled ezt, tiszteld apádat és anyádat stb. Ez teljesen felesleges lenne. Ha jó az érzelmi kapcsolatunk, ez a tiltás működni fog.

Nem szeretném a gyerekeket kutyákhoz hasonlítani, de most mégis egy kutyapéldát kell mondanom, hogy megvilágítsam, milyen fontos a bennünk élő intenció, a szándék, az elszánás.

Sétálunk a gyerekekkel, hatalmas dán dog rohan felénk, csattogó fogakkal. A sétáltató hölgy rémülten szól kutyája után: „Aldzsi! Aldzsikám! Gyere szépen vissza, kiskutyám…” stb. és Aldzsi persze rá sem hederít. Egész más a helyzet, ha tizenhét éves gazdája sétáltatja Aldzsit. Mihelyt Aldzsi, mint a kilőtt ágyúgolyó felénk repül, felüvölt: „Aldzsi! Vissssza!” – a kutya remegő lábakkal megáll, megfordul és ugyanilyen ágyúgolyó sebességgel visszaszáguld hozzá. Az intenció! A szándék. Ami belül él bennünk, amikor valamit mondunk. Ez a döntő ilyenkor is.

Elmagyarázzuk nekik?

Nem kell magyarázni – mondja a Tanár úr. Azért nem kell, mert a gyerekek pontosan megérzik a mi belső állapotunkat, magatartásunkat, képzetáramlásunkat, ha jó az érzelmi kapcsolatunk. Majd később, egyszer beszélhetünk róla, de a prédikációk haszontalanok. Ugyanakkor a másik oldal is igaz, mert ahol élet van, ott ellentmondás is van.

A gyerekkel mindenről lehet és kell is beszélni…

Már újszülött kortól (már magzati kortól) mondják az újabb vizsgálatok. A csecsemővel például lehet is és kell is beszélni. Ha az újszülött édesanyja leugrik a boltba, míg ő alszik, s más vigyáz rá, akkor üvöltésbe kezd, mert ébredés után éhes. Mit tegyünk? Ha felvesszük, ringatjuk, duruzsolva elmondjuk neki, mi történt, anya jön nemsokára, de addig énekelünk, stb.- akkor a baba egy idő után általában elcsendesedik, elkezd figyelni ránk, sőt, „meg is érti” azt, amit mondanak neki. Valamit rejtélyes módon felfog.

Dackorszak? Higgadt közöny…

Az első gyereknél még természetes, hogy szorongunk, kapkodunk, de mire eljön a dackorszak, eljuthatunk odáig, hogy higgadtak és „közönyösek” vagyunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy „utáljuk” a gyerekünket. De ha földre dobja magát, zokog, toporzékol, akkor emeljük fel, s mondjuk neki például: „Nézd, ott egy hajó.” 
Lehet, hogy a gyerek egy pillanat alatt lenyugszik, s megkérdezi: „Hol?”
De ha például a bolti vásárlások alkalmával mindig vettünk neki valami izét, vagy mizét, majd egyszer csak azt mondjuk, most nem veszünk neki, joggal toporzékol… Ha az életében minden nap jól tagolt és kiszámítható, ez sokat segíthet. Az azonos ritmus jó a gyereknek és segít átvészelni a nehezebb korszakokat. És persze mindig használ az elterelő játék, a ringatás, az ének, a mondóka, a testi érintés.

Ne siessünk!

A gyerekek nem szeretnek sietni. Mikor a kisebbik gyerekünket öltöztetjük és rászólunk a nagyobbra, hogy vegye fel a cipőjét – rosszul tesszük. Ő azt szeretné, hogy őrá is feladjuk, ugyanúgy, mint a kicsire!
Tudnunk kell, hogy a nagy testvér az, aki mindig több gyengédségre és babusgatásra szorul, őt érte sérelem… Ne mondjuk, hogy „Azért van tépőzáras cipőd, már rég fel tudod venni egyedül, most mit akarsz?”
Nem, adjuk fel a tépőzáras cipőt is ilyen helyzetekben.  (Itt még nagyon sok mindent kellene elmondanunk a kicsi és a nagy viszonyáról. Például azt, hogy miért érzi magát kitaszítottnak a nagy, ha neki esetleg éppen most kell bölcsődébe vagy óvodába mennie, amikor megszületett a kicsi, aki persze egész nap otthon van anyával… – Nem, ha lehet, ne menjen! Maradjon otthon velünk. Előbb-utóbb unatkozni fog és mégis kipróbálja az óvodát…)

Más kérdés, ha valóban menni kell. Tipikus eset a játszótérről való elindulás kínkeserves jelenete: Anyuka jelzi, hogy lassan indulni kell haza, a gyerek persze nem akar. Na, jó, még egy kicsit játszhatsz, aztán tényleg indulunk. Tehát engedményt tettünk, az adott pillanatban azonban mégis kitör a hiszti. Vekerdy doktor úr azt mondja, ő akkor menne, amikor menni kell. Elindulunk. A gyerek ott marad, persze fél szemmel figyelünk rá. Higgyük el, a gyerek jönni fog, még akkor is, ha zokogva, de jönni fog. Nem baj, most ez van, most menni kellett. (Egyébként azt is mondhatnám, és ez is igaz: az ösztönünkre van bízva, a helyzet adja, hogy engedünk-e még neki öt percet, vagy sem.)

Visszaél a gyermek az engedményekkel?

Rengeteg szülő attól retteg, hogy ha engedményt tesznek bizonyos dolgokban, akkor a gyerekük visszaél a helyzettel. Legyen az evés a tv előtt, későbbi lefekvés, még egy csoki, vagy akár a szülőkhöz történő éjszakai átmászkálások.

Vekerdy Tanár úr szerint a gyerekek inkább élnek a lehetőségekkel, mintsem, hogy visszaélnének azzal.

Ha rosszat álmodik a gyerekünk, átjöhet a szülők ágyába, de vigyük vissza, ha megnyugodott. Hányszor vigyük vissza? Hatszor is? Akár hatvanhatszor is – tanácsolja a Tanár úr – és hozzáteszi, persze ennyiszer általában nem kell, de ha következetesek vagyunk, három hét vagy három hónap alatt eredményt érhetünk el. Persze tudni kell, hogy mikor, hiszen vannak olyan időszakok a gyerek életében, amikor megint csak kivételt teszünk és tehetünk.

Együtt élünk

Sokszor elgondolkodtam azon, vajon önző vagyok-e azért, mert valamiben korlátozom a gyermekem szabadságát. Ő még maradna valahol, én mennék. Ő még játszana valamivel, nekem más dolgom lenne. A Tanár úr szerint azonban ez nem önzés. Ez a normális. Ketten, együtt élünk. Az együttélésből pedig következnek bizonyos dolgok: az anya nem megy el egyedül moziba, mert a gyerek nem maradhat otthon egyedül, mert még kicsi. A gyermek pedig nem rúgja sípcsonton az anyját.
Nem arról van szó, hogy „nevelési célzattal” állítom a korlátokat, ezt nem tartja jó ötletnek dr. Vekerdy. A lényeg, hogy az anya is ember, neki is van napirendje, tehát kompromisszumokat kell kötni, ez teljesen normális.
Az viszont hülyeség, hogy például a gyerek minden este rakja el a játékait a saját szobájában. Miért? A mi szobánkban ne hagyjon rendetlenséget, de a maga sarkában vagy szobájában hagyhat!
Persze eljöhet az a pillanat, amikor már az a kis ösvény is betemetődik, ami eddig az ajtótól az ágyig vezetett, és akkor azt mondom: „Na, most viszont rendet csinálunk!”
A gyerekeknél ez persze annyit jelent, hogy két játékot feltesz a polcra és hármat levesz. Mert ő játszik, és ebben az életkorban a játék a legfejlesztőbb tevékenység! De mi gyorsabbak vagyunk, és ezért végül minden játék a polcon lesz. Ne magyarázzuk, hogy „Kisfiam, hogy képzeled, kettőt felteszel, hármat leveszel…”

Mit érzek én? Ez a leglényegesebb – hívja fel a figyelmet Vekerdy Tanár úr.

Fejtsük meg, mit érzünk, mit gondolunk, ismerjük fel, s ne a társadalmi konvencióknak akarjunk megfelelni. Nem kell tökéletes anyának, tökéletes embernek lenni. Együtt kell élni, a gyerekünkkel, méghozzá kongruens módon.

Tehát hitelesnek kell lenni, azt kell mondani a gyereknek mindig, amit érzünk, a gyerekre szabott módon. Baj, hogy nem szoktuk megmondani a gyereknek, hogy mi van. Mondjuk meg, higgyük el, meg fogja érteni.

Írta: Leitner Olga
Kép: Francisco Carbajal / Flickr.com